AKI, ahogy mi láttuk

Péntek éjjel a sötétben nevetve és jókedvvel, vagy akár énekelve érkeztek meg sorról sorra a magyarul beszélő cserkészekkel teli buszok. Gyűltek a nyakkendősök: jó barátok, akik már rég nem látták egymást, egymás nyakába ugrottak, az újak pedig izgatottan illeszkedtek és sok ismerkedés is volt. Alvásról még akkor szó sem volt! Épültek a sátrak, gyorsan bedobta mindenki a táskáját, és már mentek is körbe a csoportok, hogy megkeressék régi barátaikat, vagy, hogy felfedezzék a környéket, és hogy keressenek korbeli barátokat. Az órára már majdnem mindenki elfelejtett, mikor a vezetők rászóltak a kisebbekre, hogy lassan le kéne feküdni. Fogat mostak, és bementek ugyan a sátrakba, de még sokáig lehetett hallani izgatott beszélgetéseket.

Reggel, mindenki álmos szemekkel jött ki a sátrakból. Viszont a jókedv és a nevetés elnyomta a fáradtság jelét. Már volt egy pár új barátság. Zászlófelvonásnál láttuk csak, hogy mennyien is vagyunk! Annyi zöld nyakkendős fiatal állt ott egyenruhában, hogy jól esett a szemnek. Akkor vadászta ki-ki, hogy melyik csapatban van vele egykorú. A reggelinél mentek egymáshoz az egykorúak, hiszen azzal ültünk az asztalnál, akivel szerettünk volna. Azután kezdődött a tudásvásár, majd indultak az őrsök. Annyit nevettünk, annyi közös élménye lett mindenkinek a saját őrsével, hogy biztosra lehet venni, hogy összenőtt mindegyik őrs. Ha találkozok azokkal, akikkel végigmentem az akadályversenyen, csak annyit kell mondanom, hogy „Akadályverseny, emlékszel?” és egy tíz perces röhögő görcs következne.

A fáradtság a visszaúton vevődött észre. A sofőrön kívül mindenki egymás hegyén-hátán, úgy ahogy éppen kényelmes volt, aludt.

A minden évben levezetett tudásmérő egy elfelejthetetlen hétvége! A versenyen kívül újralátom a barátaimat, akik más országban laknak, és minden évben szerzek újakat is. Egy melengető érzéssel a szívemben, egy pár új barátságkarkötővel és csomó élménnyel tértem haza.

Szabó Bernadette